Az első részben megfogalmaztuk a szerelem jellegét, definícióját és elsődleges célját.
Azt mondtuk, hogy a szerelem célja a boldog beteljesülés, amit „az ideális állapot megvalósulásának” hívtuk.
Azt is kimondtuk, hogy minden ember szíve mélyén erre az ideális állapotra vágyakozik, vagy vágyakozott ifjú korában. (Persze idővel némely ember elveszítheti hitét ebben, de alapvető emberi jellegzetességnek mondhatjuk az ideákba vetett optimista hitet, mellyel születünk.)

Az első rész végét így zártuk le: Ha megtaláljuk a "nagy Ő"-t, "akkor azt mindenki előtt vállaljuk és őt hűségesen szeretni fogjuk. Ezzel elérkeztünk a hűséghez, ami már morális fogalom, ezért itt megállok."

Most folytassuk innen a gondolatsort:

A korábbiakban láttuk, hogy a szerelem ideális állapota a boldog beteljesülés.
Ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy az ember keresi azt a partnert, akivel ez az ideális állapot megvalósulhat. (Ebben igyekezett segítséget nyújtani a 2. rész)

Miután megvan az ideális partner
- akit szeretünk, és aki viszontszeret minket
- ahol kölcsönös szerelem, vonzalom és testi kívánság köti össze személyünket a másikkal,
- akiről elmondhatjuk, hogy hozzánk illő fél, s ő ugyanezt érzi rólunk,
akkor valóban megtaláltuk azt az ideális személyt, akit „nagy Ő”-nek nevezhetünk.

Ha ráakadtunk a "nagy Ő"-re, megtaláltuk életünk párját. Ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen megtaláltuk azt, akiért úgy érezzük, érdemes volt megszületni!
Mikor jelenlétében vagyunk, érezzük milyen jó vele. Sőt, szinte elhalványul minden más amikor társaságában vagyunk, és érezzünk azt a különös vonzalmat amit senki más iránt sem érzünk. Szüntelenül vágyakozunk jelenlétére, szomjazzuk szavait, pillantását és illatát.
Eszünk ágában sincs elhagyni őt, de még csak eszünkbe sem jut ilyen gondolat! Ő ugyanígy gondolja rólunk: elhagyásról, cserbenhagyásról szó sem lehet!

Ez egy újabb egyetemes emberi adottság: az ideálist örökkévalónak óhajtjuk.

Ha az élet bármilyen terén tökéletes (értsd jól, a keretek között értem) kapcsolatra, tárgyra, személyre, közegre, tényezőre, ismeretre (stb.) bukkanunk, akkor arról sohasem fogjuk úgy gondolni: „no most már elég, legyen vége”.
Ha így éreznénk, nem volt tökéletes (még a keretek között sem) az a tárgy, az a személy, az a dolog, az a közeg (stb.) aminek a végét és megszűnését óhajtjuk.

Visszatérve a szerelemre ezt mondhatjuk: A szerelemnél ugyanígy áll ez a törvényszerűség. Az ideálist örökkévalónak óhatjuk.

A valódi szerelem vágya örökkévaló, s megvalósulása éppen ezért: sírig tartó.
Az ilyen szerelem megélése igazi művészet, melyet tanulni kell, melyben fejlődni és gyarapodni...

Mivel egyetemes törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak óhajtjuk, ezért a hűség mint morális cselekvésforma szükségszerű velejárója az igaz szerelemnek, sőt, főjellegzetessége.
Ez különbözteti meg a valódi szerelmet a hamisítványtól. A valódi szerelemben a felek a "hozzájuk illő társsal" egy életen keresztül ragaszkodnak egymáshoz.

Annak bizonyítására, hogy ez mennyire így van, gondoljuk el a következőket: Tegyük fel magunknak a kérdést: Voltunk már igazán szerelmesek? Volt már olyan, amikor szívünket, gondolatainkat és egész lényünket teljesen betöltötte kedvesünk személye? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, tegyük fel a másodikat: Nehéz volt hűnek lenni szerelmünkhöz?
Én azt gondolom a válasz nyilvánvaló. Hiszen amikor az embernek minden porcikája vágyakozik a másik után, egyáltalán nem nehéz a hűség, sőt, a hűtlenség lenne nehéz.

Nagyon szépen fogalmazza ezt meg Salamon király az énekek énekében:
„Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdő fái közt, olyan az én szerelmem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek" (Én 2,2.3.)

A kép azért szép, mert beszédes. Míg mindenki más olyan a szerelmes számára mint a tövis, addig szerelme olyan mint a liliom. Amíg a többi leány olyan mint a terméketlen fa, addig kedvese gyümölcstermő fa.
S nem nehéz hűnek lenni a liliomhoz a tövisek ellenében! A ragaszkodás sem nehéz a gyümölcstermőhöz, a meddő fákkal szemben! Az érzés ilyesmi:
Elmondhatatlanul jó vele lenni, és szerelme gyönyörűséges!

(A baj nyílván akkor van, ha az ember nem a liliomot, vagy nem a gyümölcstermő fát szereti, vagyis nem a „nagy Ő”-t, de erről a kérdéskörről később szólok majd)

Röviden összefoglalva: a hűség nem nehézség, és nem valami ódivatú lejárt fogalom, hanem szükségszerűség.
E nélkül nem is létezhet az igaz szerelem. E nélkül csak sok „nem igaz” szerelem létezhet, ami előbb utóbb a felek számára fájdalomhoz és sérüléshez torkol.

Mondandónk summája tehát ez lehet: a valódi szerelem szükségképpen össze van kötve az erénnyel, melyet ebben az esetben hűségnek hívunk.
Az igazi szerelem tehát hűséges szerelem.

- Az igazi szerelem a hozzá illő párját keresi, és nem adja oda magát másnak.
- Az igazi szerelem amikor rátalál hozzá illő párjára, örökre odaadja magát neki.
- Az igazi szerelem természetes folytonossággal nő bele a házasságba, ahol minden téren kiteljesedik.

Végezetül tehát:
Az igaz szerelem célja a párválasztás, a házasság, a család alapítás, az utódok létrehozása.
Más szóval az élet átörökítése és továbbadása.
Röviden: a valódi szerelem végső célja maga az élet.